.
csak feküdtem a csőben
csendben
feszülten
próbáltam elővenni okosabb énem
ennél tágasabb helyeken is el tud fogni a fóbia
és most itt feküdtem egy csőben
tudtam hogy nem nyithatom ki a szemem, mert akkor bepánikolok
azt is tudtam
hogy nem nyomhatom meg a pánikgombot, mert akkor nem lesz meg az eredmény
és nem tudom meg a bajom
azt is pontosan tudtam hogy ebben a fél órában álmodoznom kell
hogy eltereljem minden ostoba gondolatom
nem akartam a szerelmedről álmodozni
azt megkapom minden nap, minek álmodozni róla
imádkoztam kicsit, de hamar abbahagytam,
mert ugyan szoktam,
de ebben az állapotban méltatlannak gondoltam a könyörgést
ugyan mivel érdemelném én ki Isten segítségét
tovább gondolkodtam
tudtam hogy nem szabad kinyitnom a szemem ,
mert akkor cirka 10 centire lesz tőlem a plafon és hamar rá fogok jönni arra , amit amúgy is tudok,
hogy egy alagútban vagyok
az elme csodálatos, és tudtam hogy használnom kell
próbáltam a történetem szálait szövögetni
de nem voltam képes rá
bár méltatlannak éreztem magam rá, de mégis imádkozni akartam.
nem kegyelmet kérni
nem a gyerekeimre hivatkozni
csak úgy
mint ember
ha
egyáltalán
léteztek jó dolgok amiket tettem
de nem az a fajta ember vagyok, aki bármi jó cselekedetéért jutalmat vár
ígérni sem akartam, tehát ismét elvetettem az imát
mégis mire gondoljak ?
ez a hosszú gondolatáradat is csak pár percet vett el a több mint fél órából, amit ezen a zajos szűk helyen kell töltenem.
elkezdtek a könnyeim lassan csorogni az arcomon
forró könnyek a meleg arcomon
és csak ömlöttek csendesen hangtalan
zokogás és sírás nélkül
patakokban
nem önsajnálatból
és talán nem is félelemből
csak úgy
a fáradtságtól
talán,,,,,
tudtam hogy nem kezdhetek el sírni, mert akkor eldugul az orrom, és feldagad az arcom is.
és itt, most nem lehet orrot fújni
hiszen megmozdulni sem szabad
egyszer csak azt vettem észre hogy nem zavarnak a zajok
amitől annyira féltik az embert, pont az nem zavart
a szemem nem mertem kinyitni továbbra sem
álmodni akartam
elkezdtem félni attól hogy mi van ha rám jön a roham
ha meg kell mozdulnom, akár csak egy kicsit is
elkezdett viszketni az orrom, feszülni a fenekem, húzódni a kezem
szóval minden zavaró ami miatt igazán meg kéne mozdulni
hogy odébb tegyem, megvakarjam megigazítsam
még fintorogni sem mertem
ezt nem hiszem el
nem volt mostanában olyan hogy fél óráig ne jöjjön a zsibbadás
mit fél órát,, 5 percet sem hagyott a nyavalyás
és mi van ha elkezd zavarni a kezemből kilógó cső
a végén kiderült hogy nem is lógott ki a kezemből cső, csak egy szurit kaptam oda
és ez a mozdulatlanság
eszeveszetten kezdtem keresni azt a gondolatot amivel elfoglalhatom magam
elkezdtem kipipálni a lehetőségeket
-Rád nem akartam... nem szerettem volna ha szenvedéseimnek ennyire részese lennél
Rólad minek álmodozni, hiszen itt vagy
-Istent sem akartam belevenni.... ha akar segítsen alanyi jogon, ha nem, hát így jártam
-Rá sem akartam gondolni.
amíg vágyaim voltak irányába, amíg hiányzott, lett volna értelme,, most már minek
már nem képzelek el helyzeteket, sem történeteket,,
azt hiszem ha lennének sem tudnék már vele mit kezdeni
az ember belseje is változik néha
ha nehezen is
-macikám nem jött
hiába hívtam nem jött
de nekem nagyon kellettek a gondolatok
aztán arra gondoltam hogy mi lenne ha hívnám őket
talán tudnának okosat mondani
miért is ne ?
és hívtam
és mormoltam a két nevet
és olyan dallamosan csengett a fülemben, hogy szinte életre kelt
és újra meg újra, szinte már daloltam
vagy szavaltam,
éreztem hogy megnyugszik tőle a lelkem
Vircina és Galyóca,
Vircina és Gaylóca,
Vircina és Galyóca
vigyétek lelkem
vigyétek szárnyalni
szenvedő testem
hát ez nem zene ????
és elmondtam újra
meg újra
a végén már szinte énekeltem
éreztem ahogyan elindult útjára hívó szóra a lelkem
száguldott erdőn át , s réteken,
folyók fölött , s völgyeken
egy tisztás szélén állt meg
ott voltak, mindketten
de nem is ketten, sokan
szemem rögtön azt kereste akit nem látott volna szívesen
de nem volt
nem volt sehol
nevetgéltek, táncoltak
virágkoszorúkat fontak
várták a közeledő tavaszt
hogy honnan volt itt már virág ?
én is ezt kérdeztem volna,
de mielőtt szólásra nyílt a szám körülnéztem
itt a fákon már lombok voltak, a réten nyíltak a virágok
és csak akkor jöttem rá hogy meleg van
kellemes meleg
csiklandozó
bódító
vágyott és óhajtott meleg
napsütés
tánc és zene
és akkor észre vettek
mindketten
setén sután
felém jöttek
rögtön felismertek
szép mosollyal köszöntöttek
ez a legszebb köszöntés
nem tudsz rá válaszolni
csak egyféleképp
mosollyal
ahogy megálltak észre vettem hogy Galyóca dugdos a háta mögött valamit
nem mertem én kérdezni semmit
nem hogy kérdezni, levegőt sem nagyon mertem venni
azt hittem ha megmozdulok elillan az egész mint egy röpke álom és akkor ott találom magam ismét a csőben
szégyenlősen elővette a kicsiny kezében illatozó aprócska csokrot
ibolya
tessék
a tiéd
emlékszel az ibolyádra ?
a tavaszra
a versre
a nyárra ?
itt már nyílik
lassan már el is nyílik
Te most elénk jöttél, ide ahol még nem kellene lenned, a jövőbe
neked most szükséged van erre a csokor ibolyára
mely a reményt mutatja számodra
a jövőt, ami igen is vár rád
tudnod kell hogy jól fogsz kijönni a történetből
tudnod kell, hogy soha nem hagyunk magadra
de mindennek megvan a maga helye és a maga értelme a világban
neked most ott kell lenned
most ezeken át kell menned,
mert tanulnod kell belőle
mert le kell győznöd a betegséget
meg kell mutatnod az erődet
és csak akkor tudod meg az igazi értelmét ha már túl vagy rajta
de soha ne hidd hogy nem vagyunk veled
ott vagyunk mindenpillanatban
menj vissza
és légy nagyon erős
szükséged lesz az erődre
mi itt várunk rád ezen a napsütéses réten
itt, a többiekkel együtt, azokkal is akiket már ismersz,
és azokkal akikkel csak ezután ismerkedsz meg
van jövőd, van tavaszod és lesz nyarad
de csak akkor lehetsz itt ha most elviszed ezt a mosolyt
és vidd ezt a pár szál ibolyát is magaddal
ha visszamentél csak egyetlen egyre gondolj !
Ide kell érned, mert mi itt várunk majd rád !
de ez csak a jövő
a jövő
a jövő
és dolgoznod kell érte keményen
abbamaradt a fülsiketítő, idegtépő kattogás
az asztal kigurult a gépből és lassan leerszekedett
felsegítettek, és kedvesen megkérdezték :
jól van ?
minden rendben ?
nem zavarta a zaj ?
segíthetünk ?
csak zavarodottan néztem rájuk, de azt hiszem Ők ehhez pontosan hozzá voltak szokva.
és abban a pillanatban ahogy lábra segítettek, belenyilalt a görcs a lábamba
kértem két percet amíg elmúlik
hiszen mi már annyira össze vagyunk szokva
a görcseim és én
hogy pontosan tudjuk hogyan jön, meddig tart
csak az orvosok nem tudják
és akkor döbbentem rá, hogy az elmúlt több mint fél órában egyetlen egy sem kínozott
így tudtam mozdulatlanul feküdni több mint fél órán át.
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése