LÉLEK HANG

Az új tündér esete Galyócával.
Galyóca ott ült a lépcsőn és bámulta a falat. Azon gondolkodott, hogy min is gondolkodik. Azon gondolkodott, hogy gondolkodik-e egyáltalán. Azon hogy mire is valók a gondolatok. Eszébe jutott kedvenc tündére. Aki a gondolatait szerette.
Szerette volna hívni,, szerette volna hogy segítsen. De tündérek csak ritkán jönnek ha hívják őket. Tündérek akkor jönnek ha szükség van rájuk. Akkor elkezdett azon gondolkodni, hogy valószínű, most nincs is rájuk szükség ? Mert hogy nagyon nagyon szeretné. De nem jönnek.
Ahogy ott ült a lépcsőn és most már azt is tudta min gondolkodik , összeszorult a szíve. Annyira vágyott volna a segítségre. Tanácstalannak érezte magát. Miért olyan nehéz,, tudni a következményeket és mégis hagyni hogy elvesszenek a jó dolgok ? Mert el fognak.Élettapasztalata azt súgta.
Akkor, abban a pillanatban egy furcsa dolog történt. Megjelent a falon egy kristálygömb. Felemelkedett, és ahogy emelkedett megjelent benne egy arc. Szomorú arc. Barna szemekkel. Kinyúlt a kristálygömbből . Nem tudott beszélni, pedig látszott hogy szeretett volna. Kinyújtotta az ujját , mintha rámutatott volna Galyócára. Aztán mintha megfordította volna tenyerét, és már nem mutatott, hanem hívott volna. Galyóca körbe nézett, majd vissza, ugyanoda, de a barna szomorú szempár nem tűnt el. És abban a pillanatban érezte ahogy felemelkedik a lépcsőről. Fájó szívét melegség öntötte el. Az ujjak mágnesként húzták a kristálygömb barna szemei felé. Már nem látott semmit ,, semmit a szemeken kívül. Ahogyan egész közel került hozzá, szinte beszippantotta magába. A hihetetlen békesség és melegség fogságába zárta. Hirtelen valahogy világosság nyilalt belé, és tudta hogy valamit tenni kell, mert különben itt ragad. Hatalmas erejével kiszakította magát a kristálygömbből. Egy pillanatra annyira fájt hogy úgy érezte belehasad a szíve. Hirtelen ismét a lépcsőn találta magát. Pislantott egyet , és akkor vette észre hogy szemét elöntötte a könny. Két könnycsepp gördült le az arcán, miközben hatalmas sóhaj távozott a szívéből. Az a sóhaj, mely három napja igen gyakran készült kitörni belőle. A kristálygömb eltűnt.
De az érzés ismerős maradt. Eszébe jutott minden. És megértett mindent. Az érzés ami magába szippantotta az álom volt, amit már három hete minden éjjel álmodott. Ha akarta, ha nem. Ha gondolt rá, ha nem. Minden éjjel ezzel az érzéssel álmodott.
A kristálygömb a saját könnycseppje volt. Az érzés pedig az álmaiban. Mert küldték. Minden éjjel elküldték. Mert nem Galyócának volt szüksége rá. Hanem a barna szempárnak , az új tündérnek volt szüksége Galyóca álmaira. Meg kellett jeleníteni az embert és az érzést egy álomban, hogy általa magához hívhassa. Csatornát keresett a világ felé, amiben láthatja a világot. És ez a csatorna Galyóca álmai és vágya volt. Kénytelen volt, mivel ez a világ borzasztóan elzárkózik a tündérek elől. Egy hívőt kellett találnia az üzenetei közvetítéséhez. Galyócának ekkor eszébe jutott egy tekintet. Egy aggódó barna szempár, egy értelmezhetetlen üzenet tekintettel. Ettől a pillanattól értelmet nyert a tekintet, az álmok, a sóhajok, és az egész történet. Egy új tündér születése....